Csak egy heg leszel majd a bőrömön, ami emlékeztet majd a nehéz napokon. Csábítás lesz egy visszaúthoz, de főleg egy érzés, hogy nem az én utam voltál. és akkor, mikor már mindez nem mardos, mikor már nem leszek tőle alkohollal a véredben sem keservesen szomorú, mikor szakadó esőben táncolva egy nyári fesztiválon a pocsolya közepén nem rád gondolok, akkor leszek túl rajtad. akkor vagyok túl rajtad. Akkor majd könnyű lesz a napfény, a bőrödet érintő szél és a karom, amit a kocsi ablakán át hagyok a szélben táncolni, mikor már az esőt sem érzem sósnak a arcomon, mikor hangosan és könnyesen nevetünk … és igen mikor már mindezt nem akarom megosztani veled. Elmúlik. Elillansz ahogy az élet reménye is, amit veled képzeltem. és én már tudom, hogy van tovább. valahol, mélységesen egyforma de utánozhatatlanul más lesz. A heg örökre ott marad a bőrömön, sosem akarnám hogy eltűnjön. Szerettelek. Akkor és ott – szinte embertelenül. És még visszanézve is néha sajog a tudat, hogy képes vagyok nélküled élni. De megteszem, mert te tanítottál meg bízni abban, amit érzek. És minden félelmen, szorongáson, magányon, megalkuváson, de főleg boldog emlékeken túl tudom, hogy el tudlak engedni. Mert szeretném ha elmennél. Hogy szerethessek valakit. igazán. és újra.