A következő

pillanatban az ajka ott volt az enyémen, és én már nem küzdöttem

ellene. Nem azért, mert ezerszer erősebb nálam, hanem azért, mert az

akaraterőm abban a pillanatban porrá omlott, amint az ajkunk

találkozott. Ez a csók nem volt olyan óvatos, mint az emlékeimben élők,

és ez részemről nagyon rendben volt így. Ha már az a sorsom, hogy

darabokra szakadjak, akkor legalább annyi örömöt akarok cserében

kisajtolni a pillanatból, amennyit csak lehet. Így hát visszacsókoltam,

a szívem összevissza vert, elfulladva kapkodtam a levegőt, és az ujjaim

mohón kóboroltak az arcán. Márvány teste az enyémnek feszült, és boldog

voltam, mert nincs az a szenvedés, amit ne viseltem volna el mindezért

cserébe. A keze úgy simogatott, mintha örökre meg akarná jegyezni az

arcomat, akárcsak én az övét, és azokban a rövid pillanatokban, amikor

nem a számat csókolta, a nevemet suttogta.