2011. június 9., csütörtök

Fuchs Éva - Femis: Csak

Úgy látom magunkat, mint akik elakadtak egy véget nem érő bevezető után. Kezdetben minden élvezetes volt, a gyönyörűség maga. Egy kapcsolatnak az a része ez, amikor az ember a legjobb formájában mutatkozik meg, szellemes, elragadó, izgatott és izgató, érdeklődő és érdekes. Meleg, érző emberi lény, oldott és szeretetreméltó, nem pedig egy óriási kaktusz. Védelemből magad elé falakat emeltél, s egyre többet és többet húztál fel. Megállás nélkül – változatos módokon, olykor kegyetlenül – éreztetted az ellenállásod velem szemben. Úgy szegülsz szembe velem, mintha szörnyeteget látnál. Nem vádollak, nem hibáztatlak, nem hárítok rád semmit. Ha valaha is éreztem olyat, hogy rátaláltam valamire, aminek a kedvéért érdemes elmenni a végsőkig, ez az volt. A fájdalom ellenére is boldog vagyok, hogy megismerhettelek és nem mindennapi perceket tölthettünk együtt. Soha nem fogom elfelejteni azt az időt. Mindketten jobb emberek lettünk azáltal, hogy összehozott a sors. A barátod vagyok most is és tudom, hogy te is a barátom vagy.
Csak … 
A te mindentudó elveid egy hajítófát sem érnek. Szabadságodban áll, hogy végigbájologd az életed olyan nővel, akit a meghittség gondolata éppen annyira rémiszt, mint téged. Elszalasztottál egy csodás lehetőséget. Ettől a lehetőségtől halálosan megrémültél, tehát leráztad magadról. Lehuzigáltad azokat a rohadt acélredőnyöket. Felemelkedés helyett rövid úton eltűntél a süllyesztőben, briliáns lelki öngyilkosság, kísérleteid hamarosan sikerrel járnak majd – arra ébredsz, hogy azt az ezüst, gyémántos lézerfényű létidőt, amelyet a kezedbe kaptál, átkozott, mocskos kalapácsoddal ízzé-porrá zúztad. Most boldog vagy, hogy magadtól megszabadítod azt az egyetlent, aki lehetőséged lett volna? 
Nem tudod, hogy az egy meg az egy végösszege, ha ezek az egyek illenek egymáshoz – maga lehet a végtelenség? Általában az egyik ember lehúzza magához a másikat. Az egyik szeretne léggömbként felszállni, a másik csupán holt súly rajta. Két ember, egy férfi meg egy nő, ha igazi lélektársak, egy megadott létidőben találkozva képesek együtt felszállni léggömb-párban. 
Miről ismerjük fel a lélektársunkat? 
Amikor megismerkedünk, azonnal nagyon jó barátok leszünk. Olyan embert kell keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz, aki iránt a bizalmunk erősödik a megpróbáltatások után. Mellette rájövünk, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számunkra. Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságba érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igaz énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik, akik vagyunk, nem pedig akiknek látszani szeretnénk. Mellette nem számít, bármi is történik körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis világunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik a legtitkosabb törekvéseinkben. A lélektársunk mellett az életünk életre kel. 
Hasonlóságnál sokkal fontosabb a kíváncsiság. Ha nem vagyunk egyformák, akkor megvan az a csodás lehetőségünk, hogy bevezetjük a másikat a saját világunkba, hogy beavatjuk mindabba, amit szeretünk, amiért lelkesedünk. Életünk végéig folytathatjuk az együttes felfedezéseket.