Kedves L. !
Most írok utoljára rólad mindenhol. Most teszem ki a mondat végére a pontot, mert belefáradtam abba, hogy téged kergetlek ébren és álmomban is. Több mint 1 hónapja is már annak, hogy ridegen és gúnyosan közölted, hogy vége. Újabb csapás. Nem lepődtem meg. Már attól a pillanattól kezdve, hogy megismertünk egymást készültem erre a pillanatra, erre a pár szavacskára ami majd le fogja rombolni a terveimet, álmaimat és az addig élt életemet. És így is történt. Rájöttem, hogy a többieknek igazuk volt, egy álom életem veled , de abban tévedtek, hogy jó, vagy rossz értelemben-e. Most már tisztán látok. Egyszerűen annyira érzés, düh, harag, elkeseredettség és szomorúság lappang bennem, hogy lassan képtelen vagyok elfojtani. Nehéz azt mondani, hogy hát az élet megy tovább, ne állj meg itt, ne fordulj magadba. Még a bejegyzés elején eldöntöttem, hogy nem fogok sírni, de hát úgy látszik, hogy ez sem sikerül. Sőt soha nem sikerül, ha rólad beszélek, vagy írok. Komolyan nem az fáj, hogy itt hagytál, nem az, hogy kitudja mennyi kis dolgod hazugság volt, hanem az, hogy nem tudtam az az ember lenni akit nem hagytál volna ott SEMMIÉRT. Pedig így indultunk. Tele reményekkel, kitartással. A környezetemben mindenki azt hitte, hogy én leszek az az ember aki fel fogja adni, kilép, nem bírja tovább és véget vet ennek. Senki nem bízott bennem, senki sem tudta volna elképzelni rólam, hogy ilyen sokáig kitartok valamiért ami csak ritkán adatik meg nekem. Te voltál az kedves L. aki váltig állította, hogy én leszek majd az aki elhagy, megun, nem szeret többé. Hát most igy utólag mondom neked, hogy bekaphatod, mert nem lett igazad. Kételkedem benne most már, hogy talán egyetlen 1 szavad is igaz lett volna. Megint a régi nóta? A naiv kislány bevette a szép mesét amit a bácsi mondott neki, jött az a rész, hogy boldogan éltek míg... na de itt jött közbe az, hogy a bácsi valahogy ezt még is másképp gondolta, és inkább eltaszította magától azt aki még az életét is odaadta volna érte. Az az igazság, hogy nem emlékszem rád. Nézem a képed és egy ismeretlen ember néz vissza rám. Semmi sem ugyanaz már, mint régen. Mosolyod is már rég nem az enyém, a szemedben pedig már rég nem látok semmit. Te, csak is egyedül te változtál meg. Olvasom a régi beszélgetéseket és sírva ordítom magamnak, hogy hava lett az a srác akit én megismertem? Hova lett az az ember aki a végsőkig küzdött értem? Eltűnt? Átalakult? Nem utállak, egyáltalán nem.Jobban utálom magamat, mint téged elhiheted. A te fajtád is megismertem, ezek után még jobban odafigyelek mindenre. Ezentúl egyetlen egy árva szót sem fogok elhinni, senkitől sem...
Nem ígérem, hogy nem fogok rád gondolni többet. Néha eszembe fogsz jutni, akkor mikor a legkevésbé várom, és a legkevésbé szeretném, de ott leszel. Sajnálom, de ezt az egyet nem veheted el tőlem...
